Úgy gondoltam, inkább egy könnyedebb témával kezdem szürkeállománysorvasztást, legyen hát egy koncertbeszámoló, az legalább olyan "Sánta Máriás". Na nem Ricse, és nem is Neoton (jaj de kár), hanem Hammerfall, a messzi és hideg, vagyis kevésbé globálisan felmelegedett Svédországból. Aki nem ismerné: egy kevésbé újhullámos, sokkal inkább régivágású, ám mégis a fiatal, modern rockbandák közé sorolandó metálegyüttesről van szó. A '90-es évek elején alakult a gitáros-dalszerző Oscar Dronjak (akit csak Indián Dzsónak hívok) kezdeményezéséből, azóta 6 stúdióalbumuk jelent meg, népszerűségük tör felfele, mint a talajvíz. Zeneileg főként az Iron Maiden, Helloween, Gamma Ray és hasonló európai bőrgatyás együttesek hatottak rájuk. A Hammerfallt egy különleges zenei atmoszféra veszi körül, még akkor is ha esetleg rosszindulatúak koppintásokat vagy pozőrködést vélnek felfedezni a művész urakban, de lényegében az összes számuk izgalmas, lendületes, fantáziadús. Van egyfajta indulószerű hangulata jónéhány szerzeményüknek, de ez jellemző azt hiszem az észak-európai metál vonulatra. Kevés mai zenekar tud megfogni a műfajon belül, de a Hammerfallban látok fantáziát, és azt hiszem, talán nemcsak a rocker réteget tudná megmozgatni, ha azon alkalomadtán túllépne (de ez persze a mai lakodalmas-mulatós kereskedelmi rádiózásban kizárt, mindegy, ebbe most ne menjünk bele).Szóval jó dolog az élvonalbeli együtteseket élőben hallgatni, egyébként egyszer már volt szerencsém Hammerfall koncerten csápolni, szintén a Pecsában, 2005 decemberében. Akkor a Stratovarius vendégeként léptek fel, pontosabban előzenekarként, így sajnos az akkori fellépésük nagyjából rövidke egyórásra sikeredett. Akkor is lementek a nagy slágerek, a hangulat jó volt, de kisebb hiányérzettel kellett hazacaplatnom. Nos, most viszont kijutott minden, ami a zsákból kifért (vagyis majdnem minden: a dedikált dobverő elfogyott a "szuvenírboltból" mikor kérvényeztem egyet...grrrr).
Kicsit fájó szívvel kellett elfordítanom a kocsikulcsot indulván a Városliget felé, ugyanis partnert kivételesen nem sikerült találnom, aki ki is fizetné a 6000 Ft-os jegyet. Még az sem, aki talán nálam sokkal jobban szereti az együttest. És még az sem, aki egyébként lazán kicsengeti a 20 ruppót a Szigetre, de deklarálja, hogy őneki a 6000 Ft egy koncertért sok. Emberek, azért mégiscsak külföldi sztárokról van szó, és hát őket meg kell ám fizetni, kérem alássan, mint ahogy Kóka elvtárs szokta mondani - egyem a zúzáját - hogy "márpedig tessék megtanulni, mindenért fizetni kell, levegőadó, stb., nem az atyáskodó Kádár érában süttetjük a seggünket hitelpénzből, blablabla..." Hozzáteszem, ez egy Bryan Adamshez, Rod Stewarthoz, Robbie Williamshez képest tök olcsó is, de mindegy.
Azért jó sokan eljöttek, és nem csak az 1978-at idéző csövesmetálosok, ez is az együttes népszerűségét indikálja, mégis csak ez egy intelligens zene. Két együttesre sózták rá az előzenekar státust, először a svéd The Poodles volt a maga pudlikutyás imázsával. Előítéletesen silány Strato koppintásnak állítottam be, az is volt, csak nem is annyira silány, sőt, végül is kellemes volt hallgatni, de hát nem egy KISS. Utána jött a valamennyivel ismertebb (én nem ismertem) és régi motorosnak számító Krokus. Tetszett, AC/DC-s hangulat/hangzás keményebb, metálosabb verzióban. Volt egy tippem, hogy néhány idősebb szivar a Krokus miatt tolta be a képét a Pecsába egy kis pofavizitre, de ezt fogjuk a rosszmájúságomra.
Kényszerű szénsavas ásványvizemet szürcsölgetve (van előnye is annak, hogy kocsival voltam, legalább nem költöttem el az összes suskámat a méregdrága, vizezett sörre) vártam epekedve az est fénypontját, azaz Kozsót, hogy beszippantson a popcorn-zene "álomvilága" és mókuskereke. Micsoda?? Dehogyis! Itt egy hatalmas templomos lovagot vagy mit ábrázoló óriásplakát és egy szemkápráztató dobszerkó bukkant fel összesen 10 lábdobbal mindegyiken egy-egy betű a Hammerfall szóból (ki vagy mi fog játszani ezen, egy pók? Ja hogy csak díszlet!). Jaaa, pfhúúú, akkor jó!!! :)) És kezdődhet is a móka az új számmal, a Thresholddal. Megjelenés kiváló, főleg az imént említett lábdob díszlet és a magasított színpad miatt, a hangzás is bőven jó. Sorra le is mentek a nagy slágerek: Riders of the Storm, A legend reborn, Let the hammer fall, Glory to the brave, Legacy of Kings és persze a Hearts on fire, csak hogy párat említsünk, de ami a legjobban tetszett, az a számok közti bohóckodás. Ahhoz képest maga a zene szinte egy unalmas reklámblokknak tűnt. Imádom, ha egy rockegyüttes tud a színpadon hülyülni, szórakoztatni, főleg ebben a depis, gótikus, emotional rockos, tokiohoteles divathullám-szemétben. Ha nem is volt olyan sziporkázó, mint a Beatrice a hőskorszakban, de árasztottak egy kis "Sánta Mária feelinget". Kezdve például Anders Johansson dobszólójával, amikor a tamokon rajzfilmslágereket játszott el (Adams Family), vagy az énekes Joacim kánkánszerű vitustáncával, amit persze a kőkemény és őszinte rockzenére ropott el. Az "Is it hip-hop time?" kérdésre rendre megszólalt a fújjolás, majd az "Is it metal time, is it hammer-time?"-ra való helyesbítésre lelkes ujjongással felelt a közönség. A katarzis mégis Joacim Cans következő mondológján ütött be, nagyjából így szólt: "The band on the stage is not The Poodles...and neither Krokus...and nor Pokolgép!!!" (hatalmas éljenzés) "Fuckin' good band anyway" - jegyezte meg utána.
Igazi, hamisítatlan rock 'n roll energiával telítve hagyhattam el a helyszínt, még az sem keserített el igazán, hogy a fentebb említett dedikált dobverőből már nem sikerült vásárolnom egyet (Na maj' ha az én dedikált dobverőimet fogják nagyüzembe' gyártani, ha-haaaaaa). Sebaj, az újabb jó koncertélményből azonban kijutott. Hasonlóan jó programokat kíván a kedves olvasóknak:
Sánta Mária
